Mikulásnapi várakozás
Apró, tökéletlen pelyhekben szállingózott a hó. Ella a konyhában ült, és meredten bámulta a telefont. Az óra idegesítő ketyegése bántóan nehezedett rá, az ajtón kiszűrődő tompa gyerekzsivajba belefacsarodott a szíve.
Sose szólal már meg az a telefon.
Közben valami meghatározhatatlan remegés kúszott a gyomrától, a torka felé. Mi lesz, ha egyszer csak a kapucsengő szólal meg? A kapucsengő a rossz hírek tudatója volt. A különféle szolgáltatók használták, ha lekapcsolni jöttek valamit, egyik-másik régi barát, ha a kölcsönadott pénzéért jött.
Aki jó szándékkal jött, az telefonált előbb, az tudta már, hogy a csengő hangjába beleremeg.
Most épp egy ilyen telefonra várt. Egy apró kis kölcsön volt az egész, jaj, tudták már, hogy nem adja meg. A szobaablakban három kicsi, maszatosra dörgölgetett cipő várakozott. Hiába titkolták, a kislány finom érzékével megsejtette, a felnőttek utalásaiból kihámozta a titkot. És gonddal készült, a két kicsinek is, ügyetlen kezeivel készítgette a varázslatot.
Nem lehetett, hogy azok a cipők üresen maradjanak.
Ellát, bár már közönyös volt és fáradt, ez mégis arcul ütötte. Mindent meg kellett mozgatni, és most a végére ért: csak a várakozás maradt, és a remény. Szégyenkezve vágyódott a pénzre: a mindig megvetettre, a hatalmat jelképezőre. Maga sem tudta, hogy jutott idáig.
Hogyan kopott el a “nem számít a pénz”, hogyan fakult meg a “majd lesz valahogy”?
Folyton ezt érezte, hogy a húsából egy darabot, hogy a szakadt, roskatag lelkét is eladná egy falat békéért. Nyugalomért, egy kis időért, csak amíg megpihen. Mintha egy összedőlni készülő ház gerendáit hordaná a vállán folyton.
Az óra egy teljes kört járt már, a gyerekek karácsonyi dalokat énekeltek, mikor végre megérkezett az áhított hívás, aztán a vendég is. Égették a markát a puszta bankjegyek, bántotta a hang is, ahogy egymáshoz súrlódtak, de tudta, hogy ez a hang csomagolópapír-csörgéssé, a bankók ajándékká, csokoládévá, és végső soron csillogó gyerekszemekké alakulnak. Lassan enyhült a szorítás a szíve fölött.
Mégsem tudta megköszönni.
Sose szólal már meg az a telefon.
Közben valami meghatározhatatlan remegés kúszott a gyomrától, a torka felé. Mi lesz, ha egyszer csak a kapucsengő szólal meg? A kapucsengő a rossz hírek tudatója volt. A különféle szolgáltatók használták, ha lekapcsolni jöttek valamit, egyik-másik régi barát, ha a kölcsönadott pénzéért jött.
Aki jó szándékkal jött, az telefonált előbb, az tudta már, hogy a csengő hangjába beleremeg.
Most épp egy ilyen telefonra várt. Egy apró kis kölcsön volt az egész, jaj, tudták már, hogy nem adja meg. A szobaablakban három kicsi, maszatosra dörgölgetett cipő várakozott. Hiába titkolták, a kislány finom érzékével megsejtette, a felnőttek utalásaiból kihámozta a titkot. És gonddal készült, a két kicsinek is, ügyetlen kezeivel készítgette a varázslatot.
Nem lehetett, hogy azok a cipők üresen maradjanak.
Ellát, bár már közönyös volt és fáradt, ez mégis arcul ütötte. Mindent meg kellett mozgatni, és most a végére ért: csak a várakozás maradt, és a remény. Szégyenkezve vágyódott a pénzre: a mindig megvetettre, a hatalmat jelképezőre. Maga sem tudta, hogy jutott idáig.
Hogyan kopott el a “nem számít a pénz”, hogyan fakult meg a “majd lesz valahogy”?
Folyton ezt érezte, hogy a húsából egy darabot, hogy a szakadt, roskatag lelkét is eladná egy falat békéért. Nyugalomért, egy kis időért, csak amíg megpihen. Mintha egy összedőlni készülő ház gerendáit hordaná a vállán folyton.
Az óra egy teljes kört járt már, a gyerekek karácsonyi dalokat énekeltek, mikor végre megérkezett az áhított hívás, aztán a vendég is. Égették a markát a puszta bankjegyek, bántotta a hang is, ahogy egymáshoz súrlódtak, de tudta, hogy ez a hang csomagolópapír-csörgéssé, a bankók ajándékká, csokoládévá, és végső soron csillogó gyerekszemekké alakulnak. Lassan enyhült a szorítás a szíve fölött.
Mégsem tudta megköszönni.