Nyaralás
Nyaralni fogok menni. Felülök a vonatra. Fel bizony, fel fogok ülni. Lerakom itt egy kicsit ezt az önmagam, lerakom a forgó-forgó kereket. Kilépek. Én most kicsit nem játszom, vagy mást játszom, azt, hogy ez most más, nem én vagyok: a családjával tengerparton sétáló úr. Kemény kalapom van, pörge. Arra szükség van.
Leteszem a tárgyaimat kicsit. Itt hagyom a tévét, meg a házimozit. Ha nagyon bátor lennék, még a laptopot is letenném, úgy bizony. Hirtelen én magam leszek, önmagammal, egy szűkre zárt térben.Tértelenségben. Elszabadulnak a gondolataim. Hé, vannak gondolataim! Lóverseny ez itt, kérem, Csillag üget a balszélen, a nyomában üstökös, gyí, te, rád tettem fel mindent, megnyered vagy elvered?
Elfáradtam a futamban. Jé, hát nekem agyam van, valahol idebenn, mélyen. Nem,ha nem muszáj, most nem nézem meg, kérem szépen, kell még egy kicsit élnem, nem hagyhatom félben, amibe belekezdtem. Befejeztem. Köszönöm. Hadd legyen még némi örömöm, mielőtt ez a két hét - nem, nem álom, a nyaralásom - eltelik. Hát hiszen, még meg kell örökítenem, kérem, ezt otthon el kell mesélnem, amit itten átéltem - már ha a fotózástól ráértem - hiszen minderre pusztán két hét áll rendelkezésemre. Ha egész évben jó voltam. Ha nem, hát még egy sem.
Hát ennyi volt, nem tagadom. Indul hazafelé a vonatom, már fenn is a csomagom, a bőröndbe a szabad lelkem is beletepertem. 162 fénykép, ennyi ez a két hét, a napszemüveg nyoma az arcomon halvány, fehér csíkként kirajzolódik. Zakatolunk, és én pihenek. A nyaralás, az élmény, az kérem fárasztó. Néha izzasztó is. Túl nagy dózis. Olyan ez, mint a luxusdrogok, fény, mámor, csillogás, neurózis. A szállodai portás kezébe csúsztatott dollár, mint valami nyárspolgár: hisz az egész úgy elszalad. Számolod a napokat a következőig.
Az agyad szaggat. A tested újabb adagért kiált. Csak tudnád, hogy a maradék sok napot ki kényszeríti rád. Kéjes látomás, míg elképzeled, hogy netán így élhetnéd le az életed. Széteresztve a lóverseny lovait. Leeresztve a fényképezőgépet, hiszen már nem ebből a két hétből kell élned...
A tiéd mind.
Leteszem a tárgyaimat kicsit. Itt hagyom a tévét, meg a házimozit. Ha nagyon bátor lennék, még a laptopot is letenném, úgy bizony. Hirtelen én magam leszek, önmagammal, egy szűkre zárt térben.Tértelenségben. Elszabadulnak a gondolataim. Hé, vannak gondolataim! Lóverseny ez itt, kérem, Csillag üget a balszélen, a nyomában üstökös, gyí, te, rád tettem fel mindent, megnyered vagy elvered?
Elfáradtam a futamban. Jé, hát nekem agyam van, valahol idebenn, mélyen. Nem,ha nem muszáj, most nem nézem meg, kérem szépen, kell még egy kicsit élnem, nem hagyhatom félben, amibe belekezdtem. Befejeztem. Köszönöm. Hadd legyen még némi örömöm, mielőtt ez a két hét - nem, nem álom, a nyaralásom - eltelik. Hát hiszen, még meg kell örökítenem, kérem, ezt otthon el kell mesélnem, amit itten átéltem - már ha a fotózástól ráértem - hiszen minderre pusztán két hét áll rendelkezésemre. Ha egész évben jó voltam. Ha nem, hát még egy sem.
Hát ennyi volt, nem tagadom. Indul hazafelé a vonatom, már fenn is a csomagom, a bőröndbe a szabad lelkem is beletepertem. 162 fénykép, ennyi ez a két hét, a napszemüveg nyoma az arcomon halvány, fehér csíkként kirajzolódik. Zakatolunk, és én pihenek. A nyaralás, az élmény, az kérem fárasztó. Néha izzasztó is. Túl nagy dózis. Olyan ez, mint a luxusdrogok, fény, mámor, csillogás, neurózis. A szállodai portás kezébe csúsztatott dollár, mint valami nyárspolgár: hisz az egész úgy elszalad. Számolod a napokat a következőig.
Az agyad szaggat. A tested újabb adagért kiált. Csak tudnád, hogy a maradék sok napot ki kényszeríti rád. Kéjes látomás, míg elképzeled, hogy netán így élhetnéd le az életed. Széteresztve a lóverseny lovait. Leeresztve a fényképezőgépet, hiszen már nem ebből a két hétből kell élned...
A tiéd mind.