mélyen, megállíthatatlanul, lent a mocsok, az elviselhetetlen mélység kutyái várnak. Hurcolom magamban a sötét megbecstelenített életutat. Elnyel a sötét a magány, némán, magába fogad Akarom látni az arcokat, kik mindeddig köröttem néma csendben figyelték az utat. Az arcom lehull testem sárba bűzös mocsárba ragad. Mit adjak nektek, hitetlen szíveknek? Egy elesett ember szeretetét? Kizsákmányolt szívét? Mint kivénhedt kurvák hazug és csalárd testmelegét? Tudom, tudom régen, hiszen veled, benned élem rettenetét. Ez nem elég.